Egyik kedves barátom, Gyula igazi művész. Igazi alatt azt értem, hogy nem pusztán hobbija, hanem munkája is az alkotás. Hozzá legközelebb a szobrászkodás áll, de igazi kísérletező szellem, kipróbálta már magát a festés, tűzzománcozás, és egy-két számomra teljesen ismeretlen művészeti ág területén. A legtöbben tehetségesnek is bizonyult.
Úgy nagyjából egy hónapja is találkoztunk, mikor egy új projektjét mutatta meg. Akkor épp a szobrászkodáson belül vett új irányt az érdeklődése. Mindig akkora lelkesedéssel mesél az élményeiről, hogy az egész hallgatóságát magával ragadja. A legutóbbi próbálkozása a művészet egy egészen posztmodern ágának irányába terelte. Szobrokat alkotott az utóbbi hónapokban, de nem a szokásos módon, agyagból alkotta meg őket, hanem különböző alumínium és fém hulladékokból.
Mikor beléptem a műtermébe, ahol rendszeresen összegyűlik baráti társaságunk, a hely az óriás agyagtömbök helyett különböző fémhulladékokkal és hegesztő felszerelésével, gázpalackokkal volt dugig. Rögtön megakadt a szemem az argon palackokon. Mivel Gyula tudja, hogy gimnázium óta szeretem a kémiát, rögtön mély beszélgetésbe bonyolódtunk a nemesgázokról és azok tulajdonságairól. Részletesen megvitattuk, hogy miért pont argon gáz szükséges a hegesztéshez. Észre sem vettük, hogy szalad az idő. Már jó pár órája ott voltunk, egészen belejöttem a kémia magyarázásába, és még egy új művét sem láttam. Mikor észbe kaptunk, már csak alig egy órám maradt. Azért sajnáltam ezt, mert Gyula művei mindig nagy hatással vannak rám, szeretem vele megvitatni a használt módszereket, és művei mondanivalójának értékét. Így hát sietve átvezetett a hulladékfémek és argon palackok labirintusán, amíg el nem értük a műterem hátsó sarkát. Itt, bemutatatta az eddig elkészült három művét. Egy teknős, egy szarvas és egy óriás béka állt békében egymás mellett. Egy kicsit nézelődtem, szótlanul, mozdulatlanul, majd körbe jártam az állatokat, hogy lássam, pontosan milyen alapanyagokból készültek. Gyula addig türelmesen álldogált a háttérben, nem akarta megzavarni az esztétikai élményt.
A találkozás végén megkértem, hogy tanítson meg engem is hegeszteni, mert elkezdett érdekelni a tevékenység. Szerencsére tetszett neki az ötlet, és, mivel másnap mindketten ráértünk, rögtön meg is beszéltük a találkozót.
Reggel aztán ismét ott álltunk a műtermében, bevetésre készen. Gyula kifejezetten szétszórt és szórakozott művészlélek, nem csoda, hogy amint neki akartunk állni a hegesztésnek kiderült, hogy kifogyott az utolsó argon palackja is. Mivel kedves barátomnak nincs autója, a testvére szokta hozni az új palackokat, általában egyszerre többet, hogy ne kelljen olyan gyakran rohangászni a dolog miatt. De most nem értük el. Nekem volt autóm, viszont nem tudtuk, hogy hová menjünk a palackért.
Tanácstalanságomban, és aggodalmamban, hogy nem lesz semmi a mai hegesztésből, elkezdtem nézelődni az interneten. Sikeresen rábukkantam egy argon palackokat forgalmazó weboldalra, és böngészésem során az is kiderült, hogy még csak el sem kell hagynunk a műtermet, hiszen a szolgáltatás a kiszállítást is tartalmazza. Sajnos csak idáig jutott az ügy, mivel miután megtaláltam a honlapot, azonnal megkaptam a hírt, hogy kisebbik lányom rosszul lett az iskolában, sürgősen menjek érte. Gyorsan megadtam a megfelelő telefonszámot Gyulának, és ott hagytam, hogy hazavigyen Laurát az iskolából.
Este aztán felhívott Gyula, hogy megköszönje a segítségem, azt fejtegette, milyen nagy megkönnyebbülés neki, hogy ezentúl nem kell a saját problémáinak megoldásával terhelnie a testvérét. Még aznap felhívta a telefonszámot, és egyeztettek egy közeli időpontot, most már csak a gázpalackot várja.
Megbeszéltük, hogy mindenképpen bepótoljuk az elmaradt hegesztést, ezután nem lesz többé probléma a nemesgáz hiánya. Gyula azt mondta, ha bevállalom, hogy megpróbálok összerakni egy vidrát vagy hódot a fémekből, akkor az én alkotásomat is beveszi a legközelebbi kiállításába, a kis vízi emlős ott fog állni a többi kiállított állattal együtt, és az én nevemet fogja hirdetni a mellette lévő tábla. Mindig tudtam, hogy a barátaim kedvesek, de ettől egészen elérzékenyültem. Hát itt állunk most.
Alig várom, hogy jöjjön a jövő hét, és elkezdhessek végre hegeszteni!
Nemesgáz a posztmodern művészetben
Egyik kedves barátom, Gyula igazi művész. Igazi alatt azt értem, hogy nem pusztán hobbija, hanem munkája is az alkotás. Hozzá legközelebb a szobrászkodás áll, de igazi kísérletező szellem, kipróbálta már magát a festés, tűzzománcozás, és egy-két számomra teljesen ismeretlen művészeti ág területén. A legtöbben tehetségesnek is bizonyult.
Úgy nagyjából egy hónapja is találkoztunk, mikor egy új projektjét mutatta meg. Akkor épp a szobrászkodáson belül vett új irányt az érdeklődése. Mindig akkora lelkesedéssel mesél az élményeiről, hogy az egész hallgatóságát magával ragadja. A legutóbbi próbálkozása a művészet egy egészen posztmodern ágának irányába terelte. Szobrokat alkotott az utóbbi hónapokban, de nem a szokásos módon, agyagból alkotta meg őket, hanem különböző alumínium és fém hulladékokból.
Mikor beléptem a műtermébe, ahol rendszeresen összegyűlik baráti társaságunk, a hely az óriás agyagtömbök helyett különböző fémhulladékokkal és hegesztő felszerelésével, gázpalackokkal volt dugig. Rögtön megakadt a szemem az argon palackokon. Mivel Gyula tudja, hogy gimnázium óta szeretem a kémiát, rögtön mély beszélgetésbe bonyolódtunk a nemesgázokról és azok tulajdonságairól. Részletesen megvitattuk, hogy miért pont argon gáz szükséges a hegesztéshez. Észre sem vettük, hogy szalad az idő. Már jó pár órája ott voltunk, egészen belejöttem a kémia magyarázásába, és még egy új művét sem láttam. Mikor észbe kaptunk, már csak alig egy órám maradt. Azért sajnáltam ezt, mert Gyula művei mindig nagy hatással vannak rám, szeretem vele megvitatni a használt módszereket, és művei mondanivalójának értékét. Így hát sietve átvezetett a hulladékfémek és argon palackok labirintusán, amíg el nem értük a műterem hátsó sarkát. Itt, bemutatatta az eddig elkészült három művét. Egy teknős, egy szarvas és egy óriás béka állt békében egymás mellett. Egy kicsit nézelődtem, szótlanul, mozdulatlanul, majd körbe jártam az állatokat, hogy lássam, pontosan milyen alapanyagokból készültek. Gyula addig türelmesen álldogált a háttérben, nem akarta megzavarni az esztétikai élményt.
A találkozás végén megkértem, hogy tanítson meg engem is hegeszteni, mert elkezdett érdekelni a tevékenység. Szerencsére tetszett neki az ötlet, és, mivel másnap mindketten ráértünk, rögtön meg is beszéltük a találkozót.
Reggel aztán ismét ott álltunk a műtermében, bevetésre készen. Gyula kifejezetten szétszórt és szórakozott művészlélek, nem csoda, hogy amint neki akartunk állni a hegesztésnek kiderült, hogy kifogyott az utolsó argon palackja is. Mivel kedves barátomnak nincs autója, a testvére szokta hozni az új palackokat, általában egyszerre többet, hogy ne kelljen olyan gyakran rohangászni a dolog miatt. De most nem értük el. Nekem volt autóm, viszont nem tudtuk, hogy hová menjünk a palackért.
Tanácstalanságomban, és aggodalmamban, hogy nem lesz semmi a mai hegesztésből, elkezdtem nézelődni az interneten. Sikeresen rábukkantam egy argon palackokat forgalmazó weboldalra, és böngészésem során az is kiderült, hogy még csak el sem kell hagynunk a műtermet, hiszen a szolgáltatás a kiszállítást is tartalmazza. Sajnos csak idáig jutott az ügy, mivel miután megtaláltam a honlapot, azonnal megkaptam a hírt, hogy kisebbik lányom rosszul lett az iskolában, sürgősen menjek érte. Gyorsan megadtam a megfelelő telefonszámot Gyulának, és ott hagytam, hogy hazavigyen Laurát az iskolából.
Este aztán felhívott Gyula, hogy megköszönje a segítségem, azt fejtegette, milyen nagy megkönnyebbülés neki, hogy ezentúl nem kell a saját problémáinak megoldásával terhelnie a testvérét. Még aznap felhívta a telefonszámot, és egyeztettek egy közeli időpontot, most már csak a gázpalackot várja.
Megbeszéltük, hogy mindenképpen bepótoljuk az elmaradt hegesztést, ezután nem lesz többé probléma a nemesgáz hiánya. Gyula azt mondta, ha bevállalom, hogy megpróbálok összerakni egy vidrát vagy hódot a fémekből, akkor az én alkotásomat is beveszi a legközelebbi kiállításába, a kis vízi emlős ott fog állni a többi kiállított állattal együtt, és az én nevemet fogja hirdetni a mellette lévő tábla. Mindig tudtam, hogy a barátaim kedvesek, de ettől egészen elérzékenyültem. Hát itt állunk most.
Alig várom, hogy jöjjön a jövő hét, és elkezdhessek végre hegeszteni!