Művészkörökben az alkoholizmus olyasmi, mint a tüdőbetegség a kőműveseknél, kőfaragóknál – kicsit gyakoribb az indokoltnál. Sajnos az a helyzet, hogy aki művészeti pályára adja a fejét, annak számolnia kell azzal, hogy igen nehéz kenyeret választott. Ez nem olyan, mint egyik irodából lendülni a másikba, a művészet komoly elhivatottságot és küldetéstudatot igényel. Vannak ugyan, akik túlbonyolítják, túlgondolják a dolgot, de egy egészséges művész öntudat azért nem árt. Viszont a folyamatos megélhetési nehézségeket, az állandó nyomulási kényszert a folyamatos pályázást, a meg nem értettséget már nem tudják olyan sokan egykönnyen elfogadni. Vannak, akik magukba fordulnak, elzárkóznak a világ elől, remeteként tengetik életüket arra vágyva, hogy felfedezzék őket, mások pedig olyasmikben keresnek vigaszt, mint az alkohol. Ez nem egy új keletű jelenség, évszázadokkal ezelőtt is voltak még a legnagyobb művészeknek is italgondjai, sőt, sokan keményebb dolgokat is kipróbáltak. Sajnos én is beleestem ebbe a csapdába, de szerencsére egy kiváló addiktológus tanácsait követve vissza tudtam térni.
Saját megítélésem szerint közel sem voltam olyan állapotban, hogy az menthetetlen, visszafordíthatatlan károkat okozott volna bennem, de ez nem jelenti azt, hogy a jövőben nem fog valami kiütközni rajtam. Igazából nem voltam olyan hosszú ideig alkoholista, de ahhoz épp elég ideig, hogy a családom és a barátaim aggódni kezdjenek. Mint amikor valaki nem veszi elég komolyan a betegségét, csakhogy itt a tüneteket én okoztam magamnak. Mindenesetre a függőségem még idejében meg lett állítva, volt visszaút a szakadék pereméről. Voltaképpen még élveztem is egy kicsit az állapotomat (helytelenül), hiszen a festészetemre olyan hatással volt, mint korábban semmi. Viszont átestem a túloldalra, és a végén már teljesen megakadályozott a munkában is. Volt, hogy határidős megrendelésem volt, de egyszerűen nem keltem ki az ágyból, vagy napokig rá se néztem a vászonra, és amikor nekiálltam, akkor is hamar abbahagytam, mert nem tetszett, amit csináltam. Ördögi csapda ez, amit csak egy szakképzett addiktológus segíthetett megoldani.
Egyszer, mikor épp egy tisztább pillanatom volt, egy barátommal üzengettem. Sokadszorra is kifejezte aggodalmát, és átküldött nekem egy weboldalt, ahol egy komoly addiktológus orvossal karöltve függőségi szakemberek által üzemeltetett magánklinika oldalát találtam. Azt mondta, hogy nem várja el, hogy hetekre beköltözzek az elvonó klinikájukra, de legalább a kapcsolatot vegyem fel velük, és kérjek tanácsot. Mint a sértett nagyúr, nem is akartam foglalkozni az egésszel. Aztán szépen lassan gyökeret vert a gondolataimban a barátom aggodalma, és végül rászántam magam, hogy kapcsolatba lépjek ezzel a társasággal. Nagyon kedvesek és megértőek voltak, meg is beszéltem egy konzultációt az addiktológus orvosukkal. Nem mondom, hogy életem legkellemesebb beszélgetése volt, hiszen a bűntudatom akkorra már eléggé elhatalmasodott rajtam, de hasznosnak mindenképpen hasznos volt. Felnyitotta a szememet, és rájöttem, hogy össze kell szednem az erőmet, és felállnom a mocsárból. A hosszadalmas kezelést egyébként se engedhettem volna meg magamnak, de ez a konzultáció elindított a gyógyulás útján, és mostanra már eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy rendszeresen és hatékonyan vissza tudjak térni a munkához.
Addiktológus segítsége nélkül nehéz a leszokás
Művészkörökben az alkoholizmus olyasmi, mint a tüdőbetegség a kőműveseknél, kőfaragóknál – kicsit gyakoribb az indokoltnál. Sajnos az a helyzet, hogy aki művészeti pályára adja a fejét, annak számolnia kell azzal, hogy igen nehéz kenyeret választott. Ez nem olyan, mint egyik irodából lendülni a másikba, a művészet komoly elhivatottságot és küldetéstudatot igényel. Vannak ugyan, akik túlbonyolítják, túlgondolják a dolgot, de egy egészséges művész öntudat azért nem árt. Viszont a folyamatos megélhetési nehézségeket, az állandó nyomulási kényszert a folyamatos pályázást, a meg nem értettséget már nem tudják olyan sokan egykönnyen elfogadni. Vannak, akik magukba fordulnak, elzárkóznak a világ elől, remeteként tengetik életüket arra vágyva, hogy felfedezzék őket, mások pedig olyasmikben keresnek vigaszt, mint az alkohol. Ez nem egy új keletű jelenség, évszázadokkal ezelőtt is voltak még a legnagyobb művészeknek is italgondjai, sőt, sokan keményebb dolgokat is kipróbáltak. Sajnos én is beleestem ebbe a csapdába, de szerencsére egy kiváló addiktológus tanácsait követve vissza tudtam térni.
Saját megítélésem szerint közel sem voltam olyan állapotban, hogy az menthetetlen, visszafordíthatatlan károkat okozott volna bennem, de ez nem jelenti azt, hogy a jövőben nem fog valami kiütközni rajtam. Igazából nem voltam olyan hosszú ideig alkoholista, de ahhoz épp elég ideig, hogy a családom és a barátaim aggódni kezdjenek. Mint amikor valaki nem veszi elég komolyan a betegségét, csakhogy itt a tüneteket én okoztam magamnak. Mindenesetre a függőségem még idejében meg lett állítva, volt visszaút a szakadék pereméről. Voltaképpen még élveztem is egy kicsit az állapotomat (helytelenül), hiszen a festészetemre olyan hatással volt, mint korábban semmi. Viszont átestem a túloldalra, és a végén már teljesen megakadályozott a munkában is. Volt, hogy határidős megrendelésem volt, de egyszerűen nem keltem ki az ágyból, vagy napokig rá se néztem a vászonra, és amikor nekiálltam, akkor is hamar abbahagytam, mert nem tetszett, amit csináltam. Ördögi csapda ez, amit csak egy szakképzett addiktológus segíthetett megoldani.
Egyszer, mikor épp egy tisztább pillanatom volt, egy barátommal üzengettem. Sokadszorra is kifejezte aggodalmát, és átküldött nekem egy weboldalt, ahol egy komoly addiktológus orvossal karöltve függőségi szakemberek által üzemeltetett magánklinika oldalát találtam. Azt mondta, hogy nem várja el, hogy hetekre beköltözzek az elvonó klinikájukra, de legalább a kapcsolatot vegyem fel velük, és kérjek tanácsot. Mint a sértett nagyúr, nem is akartam foglalkozni az egésszel. Aztán szépen lassan gyökeret vert a gondolataimban a barátom aggodalma, és végül rászántam magam, hogy kapcsolatba lépjek ezzel a társasággal. Nagyon kedvesek és megértőek voltak, meg is beszéltem egy konzultációt az addiktológus orvosukkal. Nem mondom, hogy életem legkellemesebb beszélgetése volt, hiszen a bűntudatom akkorra már eléggé elhatalmasodott rajtam, de hasznosnak mindenképpen hasznos volt. Felnyitotta a szememet, és rájöttem, hogy össze kell szednem az erőmet, és felállnom a mocsárból. A hosszadalmas kezelést egyébként se engedhettem volna meg magamnak, de ez a konzultáció elindított a gyógyulás útján, és mostanra már eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy rendszeresen és hatékonyan vissza tudjak térni a munkához.