Egy barátommal, Ádámmal, arról beszélgettünk, hogy milyen új dolgot kéne kitalálnunk. Mindkettőnknek van munkahelye, de egyszerűen nem bírok egyhelyben toporogni, mindig szeretnénk valami újat kitalálni. Most azon gondolkoztunk, hogy a konyhába még több művészetet kéne vinni, egészen pontosan a konyhabútorba.
Több minden eszünkbe jutott ezzel kapcsolatban. Volt olyan ötletünk, hogy az ajtókba réseket kéne tenni, elé egy kivehető üveglapot, így fényképeket vagy bármi mást bele lehetne rakni, ettől máris egyedibb lenne. Gondolkoztunk egy masszívabb, átlátszó munkalapon, így az alá is lehetne betenni olyan dolgokat, amiket mi saját magunk dizájnosnak találunk. Sok furcsaság eszünkbe jutott még, amik majdhogynem kivitelezhetetlenek voltak már.
Mikor ezekről beszélgettünk, épp Ádám szüleinél voltunk vidéken látogatóban. Ádám édesanyja kijött hozzánk kicsit, amikor épp nagytakarításban volt. Kijött és megpihent kicsit, majd elkezdett panaszkodni a konyhabútoráról, hogy mennyire utálja és nem kellett volna a férjére hallgatnia, amikor választottak. Ádámmal egymásra néztünk, és egyből tudtuk, hogy mit kell tennünk…
Megkérdeztük Ádám édesanyját, hogy nem bánná-e, ha egy kicsit feldobnánk neki a konyhabútorát. Nem tudom, hogy elkeseredésében vagy izgalmában, de rávágta, hogy: „Csak nyugodtan, fiúk!”. Ádám hozott papírokat, ceruzákat, mérőszalagot és neki is láttunk a tervezgetésnek. Körülbelül másfél óra alatt meg is terveztük, ekkor már dél volt. Ádám édesanyja pedig megfőzött addigra, és leültünk ebédelni. Finom kolbászos krumplileves kaptunk, amit borsos tokány követett házi kovászos uborka kíséretében. Miután megebédeltünk, és hagytuk, hogy kicsit leüljön az ebéd a hasunkban, átbeszéltük a barkácsolás előtt újra, hogy mi hogy lesz majd. Teljesen közösen ment a tervezés, egymást motiváltuk és ihlettük meg folyamatosan. Végül több ötletből komponáltuk össze a számunkra tökéletesnek vélt végeredményt. Ádám édesanyja kicsit ekkor már izgult, ezért azt mondta, elmegy inkább a szomszédba beszélgetni és szóljunk, ha kész van a konyhabútor.
Ádám édesapja dolgozni volt, de van náluk egy kis műhelye, tele szerszámmal és mindenféle alapanyaggal, amikkel szabadon rendelkeztünk, így viszonylag könnyű dolgunk volt és nem is volt túl költséges. Nagyjából 13 órakor kezdtük és körülbelül 18 óráig barkácsoltunk, fúrtunk, faragtunk, ám elkészült a „remekművünk”. Ádám leszaladt a szomszédba, hogy felhívja édesanyját, készen vagyunk! Ádám édesanyjának szinte remegtek a lábai, annyira izgult, hogy vajon mit műveltünk az ő konyhabútorával. Belépett a konyhába is tátva maradt a szája. Nagyon tetszett neki és rá se ismert először a konyhabútorra, mintha csak kicseréltük volna. Elmesélte, hogy azért kellett ilyen választaniuk, mert amikor vették, akkor hunyt el Ádám nagymamája, aki Ádám édesanyja férjének volt az édesanyja. Neki volt nagyon hasonló konyhabútora, ezért lett ilyen választva, tiszteletből. Viszont azóta majd 15 év eltelt már és Ádám apja se ragaszkodik annyira a konyhai darabhoz, mint akkor, hisz nem illik bele egyszerűen a konyhába, de kicserélni egy másik újra, költséges lett volna. Ádám édesanyja pedig úgy volt vele, hogy legalább valamennyire megmarad emlékként a konyhabútor így, hogy csak át lett alakítva. Végül arra jutottunk Ádámmal, hogy maszekban vállalunk majd régebbi, öreges konyhabútor-felújítást. Hisz itt kiélhetjük a kreativitásunkat, barkácsolni nagyon szeretünk. Mivel a visszajelzés jó volt, így gondoltuk, lehet, hogy művésznek születtünk! 🙂
Művészi konyhabútor
Egy barátommal, Ádámmal, arról beszélgettünk, hogy milyen új dolgot kéne kitalálnunk. Mindkettőnknek van munkahelye, de egyszerűen nem bírok egyhelyben toporogni, mindig szeretnénk valami újat kitalálni. Most azon gondolkoztunk, hogy a konyhába még több művészetet kéne vinni, egészen pontosan a konyhabútorba.
Több minden eszünkbe jutott ezzel kapcsolatban. Volt olyan ötletünk, hogy az ajtókba réseket kéne tenni, elé egy kivehető üveglapot, így fényképeket vagy bármi mást bele lehetne rakni, ettől máris egyedibb lenne. Gondolkoztunk egy masszívabb, átlátszó munkalapon, így az alá is lehetne betenni olyan dolgokat, amiket mi saját magunk dizájnosnak találunk. Sok furcsaság eszünkbe jutott még, amik majdhogynem kivitelezhetetlenek voltak már.
Mikor ezekről beszélgettünk, épp Ádám szüleinél voltunk vidéken látogatóban. Ádám édesanyja kijött hozzánk kicsit, amikor épp nagytakarításban volt. Kijött és megpihent kicsit, majd elkezdett panaszkodni a konyhabútoráról, hogy mennyire utálja és nem kellett volna a férjére hallgatnia, amikor választottak. Ádámmal egymásra néztünk, és egyből tudtuk, hogy mit kell tennünk…
Megkérdeztük Ádám édesanyját, hogy nem bánná-e, ha egy kicsit feldobnánk neki a konyhabútorát. Nem tudom, hogy elkeseredésében vagy izgalmában, de rávágta, hogy: „Csak nyugodtan, fiúk!”. Ádám hozott papírokat, ceruzákat, mérőszalagot és neki is láttunk a tervezgetésnek. Körülbelül másfél óra alatt meg is terveztük, ekkor már dél volt. Ádám édesanyja pedig megfőzött addigra, és leültünk ebédelni. Finom kolbászos krumplileves kaptunk, amit borsos tokány követett házi kovászos uborka kíséretében. Miután megebédeltünk, és hagytuk, hogy kicsit leüljön az ebéd a hasunkban, átbeszéltük a barkácsolás előtt újra, hogy mi hogy lesz majd. Teljesen közösen ment a tervezés, egymást motiváltuk és ihlettük meg folyamatosan. Végül több ötletből komponáltuk össze a számunkra tökéletesnek vélt végeredményt. Ádám édesanyja kicsit ekkor már izgult, ezért azt mondta, elmegy inkább a szomszédba beszélgetni és szóljunk, ha kész van a konyhabútor.
Ádám édesapja dolgozni volt, de van náluk egy kis műhelye, tele szerszámmal és mindenféle alapanyaggal, amikkel szabadon rendelkeztünk, így viszonylag könnyű dolgunk volt és nem is volt túl költséges. Nagyjából 13 órakor kezdtük és körülbelül 18 óráig barkácsoltunk, fúrtunk, faragtunk, ám elkészült a „remekművünk”. Ádám leszaladt a szomszédba, hogy felhívja édesanyját, készen vagyunk! Ádám édesanyjának szinte remegtek a lábai, annyira izgult, hogy vajon mit műveltünk az ő konyhabútorával. Belépett a konyhába is tátva maradt a szája. Nagyon tetszett neki és rá se ismert először a konyhabútorra, mintha csak kicseréltük volna. Elmesélte, hogy azért kellett ilyen választaniuk, mert amikor vették, akkor hunyt el Ádám nagymamája, aki Ádám édesanyja férjének volt az édesanyja. Neki volt nagyon hasonló konyhabútora, ezért lett ilyen választva, tiszteletből. Viszont azóta majd 15 év eltelt már és Ádám apja se ragaszkodik annyira a konyhai darabhoz, mint akkor, hisz nem illik bele egyszerűen a konyhába, de kicserélni egy másik újra, költséges lett volna. Ádám édesanyja pedig úgy volt vele, hogy legalább valamennyire megmarad emlékként a konyhabútor így, hogy csak át lett alakítva. Végül arra jutottunk Ádámmal, hogy maszekban vállalunk majd régebbi, öreges konyhabútor-felújítást. Hisz itt kiélhetjük a kreativitásunkat, barkácsolni nagyon szeretünk. Mivel a visszajelzés jó volt, így gondoltuk, lehet, hogy művésznek születtünk! 🙂